Amikor csoportdinamikai trénerek csoportdinamikai tréningen vesznek részt

Mielőtt azt kérdeznéd, minek vegyek részt újabb tréningen, mert biztos ugyanazt fogom tanulni, megosztjuk veletek a saját tapasztalatainkat arról, amikor mi voltunk legutóbb résztvevői egy csoportnak  (2022. szeptemberben Berlinben) – ez volt életünk 9. csoportdinamikai tréningje. Több év kihagyás után úgy gondoltuk, jó, ha mi is a résztvevői oldalról ismét tapasztalatot szerzünk, és ránézünk a saját, csoportban való viselkedési szokásainkra, és lássuk mit kell tanulnunk, nekünk miben kell fejlődni.

Ezt a nemzetközi (magyar, osztrák, német, lengyel és USA résztvevőkkel)  csoportdinamikai tréninget Gilmore Crosby, amerikai csoportdinamikai tréner vezette. Gil a trénerünk, “egyenesági” leszármazottja Kurt Lewinnek, ugyanis Gil apja Ronald Lippitt munkatársa volt. R. Lippitt pedig Kurt Lewin főmunkatársa a 40-s években. Ezt itt azért írtuk meg, hogy érzékeljétek a mestervonalat, mi ugyanis, erre nagyon büszkék vagyunk. 

A csoport sajátossága és egyben nehézsége volt, hogy sok volt a kiképzett csoportdinamikai tréner és sokunknak a mesterei is ott voltak. A csoport létszáma 14 fő volt, és angol volt a munkanyelv. 

Élménybeszámoló csoportdinamikai tréningről

Péter tapasztalata

Mivel sok volt az egymásnak ismerős csoportdinamikai tréner ezen a tréningen (családi jellegűnek – family laboratory-nek hívják az ilyen tréninget), ezért Gil olyan designt választott, ahol csak 15-perces T-csoportok voltak akvárium formában és ez is csak naponta 2-3 alkalommal. Ezt mindig egy hosszabb reflexió követte, majd elméleti megvilágítás.
A vége felé az egyik ilyen rövid T-csoportban az egyik mesteremet, C.-t  konfrontálta Gil, hogy nem az érzéseiről beszél, hanem a gondolatairól csak ezt az ismert “úgy érzem, hogy “ felvezetéssel próbálta C. érzésként eladni. Persze Gil sem az érzelmeivel konfrontálta C.-t, ezért ez átment egy hatalmi harcba, hogy kinek van igaza. Ez elég zavart, beszálltam hát én is a ringbe, és sajnos én sem az érzéseimet fejeztem ki, hanem racionálisan próbáltam rávilágítani a helyzetrei, de ez nem vitt közelebb a tisztázáshoz. 

Ebben az érzelmileg felhevült állapotban az itt és mostban nem vettem észre, hogy mit is érzek, elsodortak a gondolataim, csak a szünet csendjében tudatosult bennem, hogy szomorú és dühös is voltam, de egyik érzésemnek sem adtam hangot. Persze nem is volt könnyű, hiszen a képzést vezető trénert és az egykori kiképzőmet is, akivel jó barátságban vagyok, kellett volna érzelmileg konfrontálnom, de a félelmem meggátolt ebben. Attól féltem, hogy leégetem őket, hogy papolnak az érzésekről, de egyikük sem fejezi ki azt. 

Annak örültem, hogy a szünetben aránylag gyorsan felfedeztem a ki nem mondott érzéseimet. És mivel aznap nem volt már több T-csoport lehetőség és másnap már zárás volt, ezért sajnos csak a szünetben tudtuk a történteket megbeszélni. 

Bár azt gondolom, hogy sok helyzetben elég jól ki tudom fejezni az érzéseimet, mindig vannak helyzetek, amikor ez nem megy az itt és mostban, és különösen nehéz az olyan szituáció, ahol az autoritást, vagy a hozzám közel álló személyt kell konfrontálni.

Edina tapasztalata

A csoport konfrontálódását, őszinte beszédét hátráltatta az, hogy ismertük egymást három német kollégával, akiktől mi is tanultunk, és jóval idősebbek nálunk, valamint voltak még olyan részt vevők, akik szintén ismerték őket. Ez az “ismerősség” bennem a lojalitást oldotta ki, ezért “vakabb “, és türelmesebb is voltam az egyes jelenségekkel szemben, mert ők nekem nemcsak kollegiálisan fontosak, hanem a velük ápolt személyes barátság is. 

Na, de ez nem tartott a végtelenségig nálam. A harmadik nap végén “eldurrant az agyam”, – a durranást az okozta, hogy túl sokáig ültem a feszültségemen –  ugyanis azt láttam, hogy Gil háta mögött gyarapodik az összesúgás, nevetgélés, és ő egyre többször kezdte újra a mondatát, és szinte elveszett az egyre erősödő hangzavarban. 

Ez a helyzet valószínű azért alakult ki, mert pl. rövidek voltak a plenáris részek, ehhez képest sok volt az elmélet. Ő nem foglalkozott ezzel a zavarral a csoportban, másrészt a résztvevők ignorálták a mondanivalóját, talán azért mert ismerős volt az elmélet. Egyre jobban zavarta a figyelmemet az, hogy a nevetgélés lassan kakofóniába torkollott. Valószínű, hogy a csoporttagok az egymással való konfrontálódás helyett a trénert kezdték ki. Ez elég tipikus csoportjelenség, hogy a trénert, vagy főnököt hibáztatják a résztvevők, vagy kollégák.

Amikor a feszültségemet először szóvá tettem, annyit mondtam, hogy nagyon zavar az, hogy Gilt kinevetik, összesúgnak mögötte, és megy a csitcset – amiben én is részt vettem valamelyest. Úgy tűnhetett, megvédem őt, és a többiek a rossz kisdiákok (egyébként tényleg olyan volt a hangulat, mint amikor az új tanárbácsit kiröhögik a nebulók). A további tisztázás lehetőséget teremtett számomra, hogy rájöjjek, mennyire zavar ténylegesen az, hogy így nem tudok figyelni Gilre, (pláne idegen nyelven) akinek a mondandója érdekelt. Ugyanakkor az is megérintett,  mennyire pocsék helyzetben van, hogy nem figyelnek rá, és ez feldühített. 

Fontos felismerés volt magamról, hogy a saját igényemért való kiállás az elsődleges számomra, és nem feltétlen a tanárbácsit akarom megvédeni. Szóval mindehhez lelassulás, elemzés szükséges, hogy rájöjjek mi is zajlik bennem. Amiért egyébként büszke vagyok magamra, hogy a “nagy mesterek” ellen mertem szóvá tenni, hogy valami nagyon nem tetszik. 

Vajon te mire jöhetnél rá, miben fejlődhetnél, ha ismét részt vennél egy újabb tréningen teljesen új résztvevők társaságában???

A következő Érzelmi és társas intelligencia – csoportdinamikai tréningünkről bővebben itt olvashatsz: https://wiesnersnir.hu/tarsas-es-erzelmi-intelligencia-trening/