Stanfordi börtönkísérlet: egy csalás története
Stefan Kühl a cikk (2024/8 munkadokumentum) szerzője, a Bielefeldi Egyetem szervezetszociológia professzora, és az állami erőszakszervezetek kutatásával foglalkozik.
A társadalom- és bölcsészettudományok egyik központi vitatémája az a kérdés, hogy miért képesek az emberek kegyetlen, erőszakos cselekedetekre. Hogyan lehetséges, hogy a modern társadalomban gyilkosság, kínzás és nemi erőszak történik, holott ez ellentmond a szabadságon alapuló önértelmezésnek? Hogyan magyarázható, hogy még a demokratikus államokban is, ahol az erőszak alkalmazásának alkotmányosan biztosított a monopóliuma, újra és újra előfordul, hogy rendőrök és katonák kegyetlen támadásokat követnek el? A szociálpszichológia híressé vált kísérletek sorában mutatta be, miként lehet teljesen átlagos férfiakat és nőket rávenni arra, hogy erőszakot alkalmazzanak embertársaik ellen.
Az egyik legismertebb ilyen kísérlet a nemrég elhunyt szociálpszichológus, Philip Zimbardo stanfordi börtönkísérlete. Ebben a kísérletben a kísérletvezető véletlenszerűen osztja a résztvevőket két csoportba: az egyik börtönőrökből, a másik rabokból áll. A feladatuk csupán annyi, hogy a Stanford Egyetemen kialakított fiktív börtönben egyrészt az őrök, másrészt a rabok szerepébe képzeljék magukat. Hogy a kísérlet valósághűnek tűnjön, az őröknek egyenruhát, napszemüveget, sípot és gumibotot osztanak ki, míg a börtönlakóknak elöl és hátul azonosítószámmal ellátott rabruhát kell viselniük. A kísérletvezetőnek hat nap után félbe kellett szakítania a két hetesre tervezett kísérletet. Egyes őrök ugyanis nem tartották be az előírt szabályokat, hanem szadista módon viselkedtek, és emiatt fennállt annak a veszélye, hogy a rabok fizikailag és pszichésen is sérülhetnek. Néhány fogoly heves sírógörcsben tört ki, pszichoszomatikus reakciókat, illetve a depresszió jeleit mutatta[1].
A kísérlet kiemelt szerepet játszott a nyilvános vitában, nem utolsósorban Zimbardo erőfeszítései miatt. Referenciaként szolgált az amerikai börtönök megreformálására tett kísérletekhez, továbbá arra is felhasználták, hogy az amerikai katonai rendőrség által Abu Ghraibban az iraki foglyok kínzását legitimálni próbálják. Ezek szerint tehát ahhoz, hogy egy „jó ember” kegyetlen erőszaktevővé váljon, elegendő annyi, hogy „rossz helyre” kerüljön.[2]
Thibault Le Texier francia társadalomtudós a stanfordi börtönkísérletről szóló minisorozatban és a közelmúltban angolul megjelent könyvben a börtönkísérletről egy hazugság történeteként beszél, alapvetően megkérdőjelezve a kísérlet koncepcióját, valamint Zimbardo kutatócsoportjának következtetéseit. A fennmaradt filmfelvételek, magnófelvételek és a kísérlet írásos dokumentumai, továbbá a még élő résztvevőkkel készített interjúk kiértékelése alapján azt állítja, hogy a kísérlet nem nevezhető tudományosnak. Állítása szerint a kísérlet vezetője és segítői jelentős nyomást gyakoroltak a kísérletben részt vevőkre, hogy az általuk elvárt eredmények szülessenek. A kísérleti elrendezést többször módosították, hogy az őrök növekvő kegyetlenségét és a foglyok mentális állapotának romlását demonstrálják. A kritika szerint végül a kísérleti alanyok csupán úgy viselkedtek, ahogy azt Zimbardo elvárta tőlük[3].
Le Texier szerint a stanfordi börtönkísérletben egy klasszikus Pygmalion-effektus ismerhető fel. Robert Rosenthal szociálpszichológus kísérletekkel tudta kimutatni, hogy a kísérleti helyzetekben tanúsított viselkedést jelentősen befolyásolják a kísérletvezető elvárásai. Még az sem számított, hogy diákok, tanulók vagy patkányok voltak-e az alanyok[4]. Ha a kísérletvezető egy bizonyos reakciót remélt hipotézisei megerősítésére, a kísérleti alanyok – szándékosan vagy akaratlanul – ennek az elvárásnak megfelelően viselkedtek. A stanfordi börtönkísérlet e hatás modellértékű esetének tekinthető, mivel az alanyok a kísérlet hossza és a kísérlet során történt különböző beavatkozások miatt nem tudtak „kibújni” a kísérletvezetők elvárásai alól.
Le Texier részletes kritikája a kísérletről azoknak a közelmúltban napvilágot látott dolgozatoknak a sorába illeszkedik, amelyek az elmúlt száz év releváns szociálpszichológiai vizsgálatainak eredményeit kérdőjelezik meg. A bírálat szerint a konfliktusok eszkalációját középpontba állító ún. rablóbarlang-kísérlet csak azért működött, mert a kísérletet vezető Muzafer Sherif és segítői a részt vevő fiúk mindkét – véletlenszerűen beosztott – csoportjára nyomást gyakoroltak, hogy a tervezett eredménytől függően ellenségesen vagy együttműködően viselkedjenek egymással[5]. Mostanában még Stanley Milgram közel 800 emberen elvégzett és többször reprodukált engedelmességi kísérletével kapcsolatban is kétségek merülnek fel, amelyben a kísérleti alanyok többsége egy tanítványának kinevezett személynek akár 450 voltos áramütést is adott. A feltételezések szerint több kísérleti személy saját felfogása szerint egy olyan játékban vett részt, amelyben csupán úgy tettek, mintha áramütéseket adnának[6].
A szociálpszichológiai kísérletek kritikája azért olyan érzékeny téma, mert a társadalomtudományok egyik alapvető kérdését érinti: az emberek azért viselkednek egy bizonyos módon, mert személyiségükből adódóan hajlamosak rá, vagy azért, mert a társadalmi körülmények erre kényszerítik őket? Az olyan szociálpszichológiai kísérletek, mint a stanfordi börtönkísérlet, tudományos bizonyítékul szolgálnak arra, hogy az emberi viselkedést nem a személyiség, hanem a társadalmi szituáció megmagyarázza.[7] Végső soron a „rendszer” – azaz a társadalmi elvárások összessége – az, ami a viselkedést meghatározza, és csak kivételes esetekben lehetséges az ettől való eltérés. Ha e kísérletek eredményei végül is csak a kísérlet vezetőinek vágyálmait tükrözik, nem kellene-e alapvetően megkérdőjeleznünk az emberi viselkedés társadalmi elvárásokkal való magyarázatát?
Le Texier aprólékos rekonstrukciója alapján nem férhet kétség ahhoz, hogy a kísérletben részt vevő őrök nem maguktól tanúsítottak kegyetlen viselkedést a foglyokkal szemben, hanem a kísérletet vezetők ösztönözték őket erre. Zimbardo számára fontos volt, hogy megerősítse feltételezéseit, ezért ő és segítői mindent megtettek azért, hogy olyan viselkedésre sarkallják a kísérleti alanyokat, amely igazolja a szituáció erejéről szóló tézisét. A kísérletvezetők folyamatos beavatkozása nélkül az őrök és a foglyok valószínűleg megtalálták volna azt az együttműködő, barátságos viselkedésmódot, amely lehetővé tette volna számukra, hogy kibírják az együtt töltendő két hetet[8].
A kérdés azonban az, hogy a kísérlet nyilvánvaló manipulálása a kísérletvezetők által alapvetően megkérdőjelezi-e a kísérlet lényegét. Ahhoz, hogy az őrök kegyetlen viselkedést tanúsítsanak, nem tűnik elegendőnek – ellentmondva Zimbardo feltételezésének –, hogy az embereket egyrészt börtönőrök, másrészt rabok szerepébe helyezik. Abban a pillanatban azonban, amikor a kísérlet vezetője ténylegesen átveszi a felettes szerepét, és kemény fellépést követel az „őreitől”, elkezdődnek a visszaélések és túlkapások a foglyokkal szemben.
A Zimbardo által megrendezett és ismételten megváltoztatott kísérleti helyzet sok szempontból emlékeztet a szervezetekben uralkodó szituációra[9]. Ha valaki egy szervezet tagja – vagy egy szervezet működését szimuláló kísérletben vesz részt –, ez olyan dolgokra készteti, amelyeket alapvetően nem tenne. A belépés egy szervezetbe megköveteli, hogy a tag tudomásul vegye azokat a formális elvárásokat, amelyeket a szervezet a tagjaival szemben támaszt[10]. Az a börtönőr, aki elvből nem hajlandó bezárni a rabokat, valószínűleg nem sokáig végezhetné a munkáját.
A tagsággal járó feltételek elfogadásában központi szerepet játszik, hogy pénzt fizetnek érte. Mivel a legtöbb embernek folyamatosan szüksége van pénzre, állandó vagy ideiglenes jelleggel kötődhetnek egy szervezethez. A stanfordi börtönkísérletben való részvételért járó fizetés fontos szerepet játszott a kísérleti alanyok viselkedésében. A kísérlet minden egyes napjára járó 15 dollár akkoriban egyáltalán nem számított rossz díjazásnak, és nemcsak arra motiválta a résztvevőket, hogy részt vegyenek a kísérletben, hanem arra is, hogy minél tovább folytassák azt.
A stanfordi börtönkísérlet a szervezetek hatalmát tükrözi – de egészen másképp, mint ahogyan azt Zimbardo feltételezte. Az emberek nem biztos, hogy pusztán a kínálkozó lehetőségek miatt hajlamosak a kegyetlen viselkedésre. Ha azonban a felettesük – egy őrmester a hadseregben, egy börtönigazgató vagy akár egy kísérletvezető – egy erőszakos cselekedet végrehajtására ösztönzi őket, kevés ok van arra, hogy ne feleljen meg ezeknek az elvárásoknak.
[1] Craig Haney, Curtis Banks, Philip G. Zimbardo: Interperszonális dinamika egy szimulált börtönben. In: International Journal of Criminology and Penology 1 (1973), pp. 69-97, 69ff.
[2] Philip G. Zimbardo: Transforming Experirmental Research into Advocacy for Social Change. In: Harvey A. Hornstein, Morton Deutsch (szerk.): Applying Docial Psychology. Implications for Research, Practice, and Training. London 1975, 33-77. Lásd még Thibault Le Texier: Investigating the Stanford Prison Experiment. History of a Lie. Cham 2024, 107. o.
[3] T. Le Texier: Investigating the Stanford Prison Experiment (lásd a 2. megjegyzést), 103. o.
[4] Uo., 56f.
[5] Lásd Muzafer Sherif, O. J. Harvey, B. Jack White, William R. Hood, Carolyn W. Sherif: The Robbers Cave Experiment. Intergroup Conflict and Cooperation. Middletown 1988. A kritika megtalálható Gina Perry: Lost Boys. Inside Muzafer Sherif’s Robbers Cave Experiment című monográfiájában. 2019.
[6] Összefoglalva lásd Stanley Milgram: Obedience to Authority. Átfogó kritika: Gina Perry: Behind the Shock Machine . The Untold Story of the Notorious Milgram Psychology Experiments. című monográfiájában New York 2013.
[7] A helyzet és a rendszer kapcsolatáról Zimbardo munkásságában lásd Philip G. Zimbardo: The Lucifer Effect. Understanding How Good People Turn Evil. London 2007, 406ff.; lásd T. Le Texier: Investigating the Stanford Prison Experiment (lásd a 2. megjegyzést), 66. o.
[8] Ez is egy reprodukciós kísérlet eredménye Stephen Reicher, S. Alexander Haslam: Rethinking the Psychology of Tyranny. The BBC Prison Study. In: British Journal of Social Psychology 45 (2006), 1, pp. 1-40.
[9] Lásd részletesen Stefan Kühl: Ganz normale Organisationen. Organisationssoziologische Interpretationen
simulierter Brutalitäten. In: Journal of Sociology 34 (2005), pp. 90-111.
[10] Ez Niklas Luhmann klasszikus érvelése: Funktionen und Folgen formaler Organisation. Berlin 1964, 54. o. Lásd még: Organisation und Entscheidung. Opladen 2000, 113. o.
